#002 Bénító félelem

Karjaimat szorosan összefontam melleim alatt és zavartan tekintettem az ég felé csekély válaszért esedezve. De a természet továbbra is néma maradt, mélyen elrejtett a nyüzsgő élet elől. Ürességet éreztem magamban. Elveszett voltam a sűrű felhők alatt, mint egy csepp a tengerben, kit ugyan jelentéktelennek gondolnak, mégis részese annak a hatalmasságnak, amit egységként alkot sokadmagával. Egyik kezemmel belemarkoltam a fűbe és összeszorítottam szemhéjaimat. Sírni akartam. Kiadni magamból mindent, ami fáj, ami elveszett, ami hiányzik. De a könnyek mélyen belül maradtak.

Hirtelen a nap előbújt szürke takarójából és beragyogta a tájat. Az apró harmatcseppeken a fény oly kecsesen siklott át, mintha tündérek sokasága járta volna véget nem érő, kecses táncát. Bőröm bizseregni kezdett, amint az erdő mélyére is elért a nap szikrázó sugara és megvilágította testem. Kezemet az ég felé nyújtottam hadd ragadjon magával a végtelen, hadd szálljak a madarakkal fent, szabadon.

A szél most barátságosan cirógatott. Hosszú, barna hajamat összekócolta, szinte táncra hívott és kérlelt, tegyek eleget kérésének. Lassan felálltam és hagytam, hogy a kellemes meleg csiklandozzon pajkosan. Bőröm, mint a gyémánt úgy szikrázott. Hátrahőköltem és újra elbújtam a fák árnyékába.

Vajon mi volt ez? Miért csillog a testem? Mi történt velem? Kíváncsiságom úrrá lett ijedtségemen és visszaléptem a napfénybe. Megpördültem, a szél felkavarta körülöttem a leveleket, amikről apró cseppek hullottak szerteszét. Csodálatos látvány volt, a természet egyszerű, de mégis meseszép játéka.

A sűrű ágak mögül egy alak tűnt fel. Arany fürtjein megcsillant a félénk napsugár. Megtorpantam egy pillanatra és tekintetem a rejtélyes idegenre szegeztem.

Ő volt az. A szomorú herceg a látomásomból. Igen! Ő az! Rohanni kezdtem, de ahogy közeledtem felé, egyre halványabbá vált alakja majd teljesen eggyé vált a környezettel. Csupán egy ábránd, egy gyönyörű képzet, mi tán sosem volt, nem létezett.

Térdre rogytam és mélyen lehajtottam a fejem. Az ég ismét beborult és sűrű esőfelhők gyülekeztek a hatalmas fák lombkoronái felett. Angyalkönnyek potyogtak az égből. Az apró cseppek összemosták a tájat, mint amikor egy frissen festett képre víz cseppen. Ilyenné alakult körülöttem minden, s most már én is a kép része lettem. Ruhám hamar nedvessé, majd teljesen nyirkossá, vizessé vált. A vérfolt illata ismét megcsapta az orrom, és elviselhetetlenül égette torkomat. Egész testem megremegett a kellemes aromától. Hagytam, hogy az eső eláztasson, hátha eltűnteti a foltot, és végre megszabadulok a kínzó érzéstől.

Végignéztem a ruhámon. A „pecséten” kívül valami más érdekességre is rábukkantam, ami eddig elkerülte a figyelmem, pedig számomra nagyon is hasznos lehet. Egy felirat díszelgett, kissé sárfoltosan, a mellemen. Vizes kezeimmel elmaszatoltam a piszkot és szemügyre vettem a megkopott betűket:



Mississippi állambeli elmegyógyintézet, Biloxi

Mary Alice Brandon



Mélyen elmerültem gondolataimban, és emlékek után kutattam kétségbeesve, de semmi, még egy apró foszlány sem villant fel elmémben.

Néztem a testemet eltakaró piszkos hálóinget és annak feliratát, amin csak betűk voltak, mik egy nevet alkottak. Semmi mást. Számomra nem jelentettek semmit sem.

Vajon én lennék az? Mary Alice a nevem? Egy elmegyógyintézet? Biloxi? Miért zártak be? Hogy szöktem meg? Ki vagyok? Ki az a Mary Alice…

Kérdések százai cikáztak fejembe, amitől üresség és bénító félelem ragadott el. Rohanni kezdtem, ahogy csak bírtam. Szinte észre se vettem milyen gyorsan haladok el a fák mellett, amik egybefolyó csíkokká váltak a sebes iramtól. Megrémültem és csak menekülni akartam mindentől, ami egykor voltam. Mindentől, ami most vagyok és mindentől, amivé válhatok. Egy pillanatra megtorpantam és nekidőltem egy fának. Kezemet ökölbe szorítva ütöttem számtalanszor az öreg fenyőnek. Az eső egyre jobban esni kezdett, az ég teljesen sötétté vált és a szél is feltámadt. Nedves ruhámtól kirázott a hideg és nagyon fáztam. A hűvös északi szellő kellemes, édeskés illatot hozott, amitől a torkom égni kezdett és erős zihálásra késztetett. Zavartan néztem körbe, de nem láttam egy virágot, sem amitől a finom odor származhatott volna. A természet néma volt és zord. Halk pihegésemen kívül, semmit se hallatott a hatalmas erdő.

Ismét futásnak eredtem, ösztönösen követve a mámorító aromát, ami az orromnál fogva vezetett vakon.

Másodpercek töredéke alatt hatalmas távot tehettem meg. A környezetem egyáltalán nem hasonlított ahhoz a helyhez ahol az előbb megálltam. Itt már nem nyújtóztak magasra az öreg fenyők, helyettük sokkal barátságosabb, élénkebb bükkfák lombkoronái uralták az eget.

Apró, finom léptekre lettem figyelmes. Megtorpantam és visszatartottam lélegzetem. Szemeimmel kerestem a zaj forrását, mígnem megtaláltam. Egy kistermetű, mély karamella barna szőrű, gombszemű őz legelészett félénken a gyér aljnövényzetből. Pici füleit idegesen mozgatta, hallgatózva nem közeledik-e veszély. Teste megfeszült akár a húr, amit túl feszítenek. Ugrásra készen állt. Csendben eszegetett, tekintetében a rémület tükröződött mitől egy pillanatra én is megijedtem. A torkomban a kínzó érzés még jobban felerősödött, és rájöttem: a számomra ellenállhatatlan illat a kis legelésző állatból jött. Szemügyre vettem részletesebben az őzet. Hátán finom árnyalatú apró pettyek díszelegtek… tehát az őz még fiatal volt. Merev testtartásomból lassan elernyedtem mire ő felkapta fejét és megrémült. Lábai remegtek, szeme csillogott akár a zavartalan víz tükre. Tettem egy lépést felé ő pedig futásnak eredt. Kecsesen szökkent egyet és cikázva menekült egy tisztás felé. Léptei gyorsak voltak és kifinomultak. Irigyeltem áramvonalas testét, tökéletes mozgását, és amit a leginkább a sok közül: a szabadságát. A szél vadul feltámadt és az orromat ismét megcsapta a mámorító odor. Az előbbi idilli érzetet hirtelen elborította egy ösztönből fakadó kínzó kényszer. Üldözőbe vettem az állatot. Villámként száguldva követtem őt. Kezemmel már nyúltam felé, de nem értem el. Kitért előlem. Éreztem, hogy szinte felrobban, a testem annyira vágyom arra a védtelen teremtményre. Hallottam, ahogy zakatol a szíve, és némán könyörög az életéért. De én nem tántorodtam el célomtól, nem érdekelt mit teszek, csupán az, hogy miért.

Erőteljesen megragadtam és a földre kényszerítettem. Halkan felnyikkant, szemei könnyesen ragyogtak. Egész testemmel ránehezedtem majd belémartam. Teste görcsösen rángott, ahogy egyre több éltető nedvet szívtam ki ereiből. Hirtelen elöntött egy mély érzés. Kellemes megnyugtató. Teljesen megrázta belsőmet. Keserves nyöszörgése rántott vissza a kábulatból a való világba. Már nem vakított el a vágy, már nem kerített hatalmába az ösztön. Hátrahőköltem és elszörnyedtem. Egy apró állat az életéért küzd, mert majdnem megöltem őt. Lassan elvérzik, s nem tehetek érte semmit sem, hisz én bántottam. Szemeim égtek, de könny nem szökött ki belőlük, némán zokogtam, legbelül, mélyen magamban. Vékony lábai remegtek és szívverése egyre lassult. Hosszú pillái nedvességtől csillogtak.

A távolban egy nagyobb termetű őz bukkant fel keserves hangot hallatva. Szemei olyanok voltak akár a mellettem szenvedő borjúnak. Lassan közeledett felénk továbbra is szólongatva a kisebbiket. De ő már nem felelt a hívó szóra. Elragadta az örök vadászmező. Kicsiny teste élettelenül hevert, körülötte mindenfelé vér.

A nőstény odaszaladt hozzá és nyalogatni kezdte véres fejét. Néhányszor orrával megbökdöste remélve, hogy felébred még borja, de mindhiába. Egy pillanatra rám nézett, szemeiben szívszorongató fájdalmat fedeztem fel. Ekkor jöttem rá, hogy a holtan fekvő őz az ő borja volt.

#001 kezdetek

„Az eső óriási cseppekben hullott, mint egy hatalmas vásznon összefojt sok ezer szín, úgy nézett ki a táj. Rohantam, ahogy csak bírtam, nem akartam, hogy megtaláljanak, nem akartam, hogy visszavigyenek…”

Pár éve fedeztem fel, hogy más vagyok, mint a korombeliek. Először fittyet hányva az egészre azzal hitegettem magam, hogy csak sima, egyszerű megérzések vagy furcsa álmok. De az idő elteltével egyre gyakoribbak lettek az álmok vagy, ahogy én nevezem őket: „látomások”. Ezeket a víziókat, furcsa képzeteket többnek hittem, mint egyszerű fantázia szülemények. Megpillanthatom a jövőt, ami néha elég képlékeny. Sokan őrültnek hittek, amikor említést tettem ezekről az eseményekről, páran szélhámosnak tartottak és az emberek többsége ösztönösen taszított magától. Kirekesztettnek éreztem magam, senki sem értett meg. A probléma egyre jobban súlyosbodott, míg szüleim közös elhatározása alapján bezártak egy helyi elmegyógyintézetbe. Innentől kezdve már nem voltam a lányuk, nem léteztem számukra. Egy senki voltam, és egy intézet vált az otthonommá. Az épület egy eldugott erdő közepén állt több évtizede. Áramos kerítés vette körül. A falai kívül és belül egyaránt lehangolóan egyszínű fakó szürkék voltak. Az ember első ránézésre frászt kap az otthonosnak igazán nem mondható intézménytől. Az első perctől fogva amint betettem a lábam oda, tudtam innen minél hamarabb el kell mennem. Az emberek, mint valami kísérletre szánt állatok voltak bezárva hófehér szobákba. Az apró helyiségekben csak egy ágy volt és egy ablak. Az ágy bőrből készült és erős szíjak csatlakoztak hozzá négy oldalról. Kirázott a hideg, amikor belegondoltam azok azért vannak, hogy egy embert… egy érző lényt sanyargassanak. Egy ilyen szoba volt az én lakhelyem is hosszú hónapokon keresztül. Az éjszakáim hála a szíjaknak álmatlanok voltak és kimerítőek. Hiába voltam fáradt álom mégsem jött szememre. Holdfényes, hűvös éjszakákon sokszor láttam Őt. Látomásaimban egy szomorú szempár bámult rám szinte könyörögve. Haja csapzott és rakoncátlan. Mint a méz oly szőke. Bőre bársonyos és hófehéren világít a környezete zord háttere mögül. Egy apró kávézóba toppan be, keresve valamit majd megpillant engem s én mélyen nézem őt. Mindig így végződtek a víziók. A történet végét sosem tudhattam meg. Vajon az a fiú tőlem kér segítséget? Vagy csak menekül valami elől és fél? Úgy érzetem muszáj lesz kiderítenem. Ha mégis bajban van és nekem kell, segítenem egy percet sem késlekedhetek. Akkor már biztosan tudtam, több felesleges időt nem vesztegethetek el a semmiért, útnak kell indulnom.

Aznap éjjel az eső szemerkélt, a tájat sűrű köd borította, takarta be védelmezően. Lehunytam szemeimet és eljátszadoztam vakmerően a gondolattal vajon milyen lehetne vele találkozni, álmaim szomorú szereplőjével. Elmélkedésem mélypontját egy éles, nyikorgó hang törte meg. Az ajtó lassan kinyílt és a félhomályban egy alak tűnt fel. Felemeltem a fejem, de az erőtlenül visszazuhant. Végtagjaim zsibbadtak és képtelen voltam megmozdítani őket, túl szorosan kötöztek az ágyhoz. Az idegen léptei határozottak és gyorsak voltak. Egy pillanat alatt mellettem termett s már csak arra eszméltem fel, hogy nem szorítanak a szíjak. Sötétség uralta a szobát, nem láttam a hozzám közeledő alak arcát. Erőtlenül felnyögtem majd karjaimra támaszkodva felültem. Még mindig nem tudtam tisztán kivenni, ki is van ott, de alakjából rögtön rájöttem egy férfi áll velem szemben. Túl kevés volt a fény ahhoz, hogy lássam, de éreztem, engem bámul. Szótlan volt s mozdulataiból ítélve nagyon feszült. Halkan a nevemen szólított, szinte nem is érthetően sziszegett fogait szorosra zárva. Mintha valami ellen erősen küzdene, fékezni próbálná magát. Közelebb hajolt, de arcát nem fedte fel előttem még akkor sem. Suttogva szólt hozzám, hangja bársonyos volt és megbabonázó. Beleborzongtam a lágy hanglejtésű szavakba, amik szinte simogatni kezdték lelkem.

- Kibírhatatlan ez a szomjúság tudod kedves Alice? - gyengéden végigcirógatta a nyakamat.

Mikor már nem hatott rám finoman csengő, de mégis érces hangja eszméltem rá valójában mit is mondott. Hirtelen összerezzentem és félelem járta át testem. Jéghideg ujjai vállamra vándoroltak. Felhúzott magához és közelebb lépett. Szemei a halvány holdfényben vérvörösen izzottak, arcán egy hatalmas heg éktelenkedett. Rémülten körbenéztem, szívem hevesen vert, megbénított a félelem. Lábaim öreg fagyökerekként a földhöz tapadtak szorosan. Egész testem megremegett, amikor erős karjai megszorították törékeny testem. Ölbe vett és rohanni kezdett. A folyosó csíkokká olvadt össze, szemem képtelen volt követni a villámgyors vágta közben a tárgyak, falak vonásait, színeit. Torkom teljesen kiszáradt képtelen voltam sikítani, pedig belül üvöltöttem. Karjaimat ösztönösen összefontam nyaka körül, fejemet mellkasához szorítottam. Szinte észre sem vettem, de már rég elhagytuk az épületet. Az intézetet körül ölelő erdő felé loholt még mindig észveszejtő irammal. Gyors közlekedésétől a rosszullét kerülgetett, forgott velem a világ és émelyegtem. Egészen egy leégett házig rohant, majd hirtelen megtorpant. Halk, morgó hangot hallatott és letett a számomra biztonságot jelentő talajra. Mindkét karomat szorosan fogta, nehogy el tudjak menekülni. Továbbra is morgott fenyegetően, de valószínűleg észrevette mennyire megrémültem s kissé enyhített szorításán. Egy pillanatra elengedetett majd egyik kezével átkarolta derekamat a másikkal pedig a kulcscsontomat cirógatta. Levegő után kapkodtam és próbáltam eltaszítani magamtól, de inkább az ellenkezőjét értem el. Leheletét éreztem a bőrömön, ahogy nyakamat kóstolgatta, szinte megperzselt ajkaival pedig egész teste hideg volt, akár a jég. Erősen belemarkolt a hajamba és elfordította fejem. Ereimben vadul lüktetett a vér, aminek látványától mosolyra görbült a szája. Apró csókot lehelt a nyakamra majd vadul belém mart. Éles fogaival marcangolta bőrömet minél több nedűt kifacsarva testemből. A fájdalom átjárta minden porcikámat. Sikítani próbáltam, de a torkom ahhoz túlszáraz volt, halk, rekedtes hangon kérleltem hagyjon békén, eresszen végre el. Hosszú percekig éreztem még szorítását, kínzó harapását majd hirtelen elsötétült körülöttem a világ.

Lassan felébredtem és kinyitottam a szemem. Halk madárcsicsergés hallatszott a távolból, sűrű köd borította a tájat, nem lehetett tudni vajon milyen napszak van. A körülöttem lévő talaj nyirkos volt, a fűszálakon apró harmatcseppek csillogtak. Néhány öreg tölgyfa és fenyő hatalmas ágai takarták el a kilátást. Szürke esőfelhők gyülekeztek az égen, úgy éreztem a körülöttem lévő táj el akar rejteni engem a világ elől. A szél hirtelen feltámadt és baljóslóan felkavarta a leveleket körülöttem. Ösztönösen összeszorítottam a szemhéjamat és prüszköltem. Megpróbáltam felülni, de először erőtlenül visszahuppantam a fűbe. Karjaimra támaszkodva feltornáztam magam és körbenéztem. Az élet apró jelét se fedeztem fel az erdőben. Mintha megállt volna az idő. Egy festményszerű kép rajzolódott ki előttem apránként, ahogy a szemem megszokta a ködöt. Párszor megdörzsöltem hátha többet látok, de mindhiába. Éles fájdalom nyilallt a nyakamba mikor az égre tekintettem. Kezemet rögtön odaszorítottam, hátha enyhül a fájdalom. De inkább csak erősödött. Fáradtan felnyögtem és gyengéd mozdulatokkal dörzsölgettem a bőrömet, csillapítva az égető érzést. Térdeimet szorosan a mellkasomhoz húztam és ráhajtottam a fejem. Apróbb zúzódásokat fedeztem fel a lábaimon és néhány horzsolást is. Nem tudtam mire vélni sérüléseimet, csak találgattam, vajon mi is történhetett, de akkor szinte semmilyen reálisnak való elképzelés nem jutott eszembe. Óvatos mozdulatokkal nyújtóztattam ki elzsibbadt végtagjaimat és jobban szemügyre vettem a testemet eltakaró piszkos szövetet. A ruhámon valami furcsa, ragacsos folt éktelenkedett. Ujjammal maszatolni kezdtem az ismeretlen „pecsétet”. Frissnek tűnt, még nem száradhatott meg ahhoz túl képlékeny volt még. Ajkamhoz emeltem a kezem, és amint megéreztem a rajta lévő nedv illatát egyből tudtam mi is az a rejtélyes folt. Vér. Kétség kívül vér volt a ruhámon.