#002 Bénító félelem

Karjaimat szorosan összefontam melleim alatt és zavartan tekintettem az ég felé csekély válaszért esedezve. De a természet továbbra is néma maradt, mélyen elrejtett a nyüzsgő élet elől. Ürességet éreztem magamban. Elveszett voltam a sűrű felhők alatt, mint egy csepp a tengerben, kit ugyan jelentéktelennek gondolnak, mégis részese annak a hatalmasságnak, amit egységként alkot sokadmagával. Egyik kezemmel belemarkoltam a fűbe és összeszorítottam szemhéjaimat. Sírni akartam. Kiadni magamból mindent, ami fáj, ami elveszett, ami hiányzik. De a könnyek mélyen belül maradtak.

Hirtelen a nap előbújt szürke takarójából és beragyogta a tájat. Az apró harmatcseppeken a fény oly kecsesen siklott át, mintha tündérek sokasága járta volna véget nem érő, kecses táncát. Bőröm bizseregni kezdett, amint az erdő mélyére is elért a nap szikrázó sugara és megvilágította testem. Kezemet az ég felé nyújtottam hadd ragadjon magával a végtelen, hadd szálljak a madarakkal fent, szabadon.

A szél most barátságosan cirógatott. Hosszú, barna hajamat összekócolta, szinte táncra hívott és kérlelt, tegyek eleget kérésének. Lassan felálltam és hagytam, hogy a kellemes meleg csiklandozzon pajkosan. Bőröm, mint a gyémánt úgy szikrázott. Hátrahőköltem és újra elbújtam a fák árnyékába.

Vajon mi volt ez? Miért csillog a testem? Mi történt velem? Kíváncsiságom úrrá lett ijedtségemen és visszaléptem a napfénybe. Megpördültem, a szél felkavarta körülöttem a leveleket, amikről apró cseppek hullottak szerteszét. Csodálatos látvány volt, a természet egyszerű, de mégis meseszép játéka.

A sűrű ágak mögül egy alak tűnt fel. Arany fürtjein megcsillant a félénk napsugár. Megtorpantam egy pillanatra és tekintetem a rejtélyes idegenre szegeztem.

Ő volt az. A szomorú herceg a látomásomból. Igen! Ő az! Rohanni kezdtem, de ahogy közeledtem felé, egyre halványabbá vált alakja majd teljesen eggyé vált a környezettel. Csupán egy ábránd, egy gyönyörű képzet, mi tán sosem volt, nem létezett.

Térdre rogytam és mélyen lehajtottam a fejem. Az ég ismét beborult és sűrű esőfelhők gyülekeztek a hatalmas fák lombkoronái felett. Angyalkönnyek potyogtak az égből. Az apró cseppek összemosták a tájat, mint amikor egy frissen festett képre víz cseppen. Ilyenné alakult körülöttem minden, s most már én is a kép része lettem. Ruhám hamar nedvessé, majd teljesen nyirkossá, vizessé vált. A vérfolt illata ismét megcsapta az orrom, és elviselhetetlenül égette torkomat. Egész testem megremegett a kellemes aromától. Hagytam, hogy az eső eláztasson, hátha eltűnteti a foltot, és végre megszabadulok a kínzó érzéstől.

Végignéztem a ruhámon. A „pecséten” kívül valami más érdekességre is rábukkantam, ami eddig elkerülte a figyelmem, pedig számomra nagyon is hasznos lehet. Egy felirat díszelgett, kissé sárfoltosan, a mellemen. Vizes kezeimmel elmaszatoltam a piszkot és szemügyre vettem a megkopott betűket:



Mississippi állambeli elmegyógyintézet, Biloxi

Mary Alice Brandon



Mélyen elmerültem gondolataimban, és emlékek után kutattam kétségbeesve, de semmi, még egy apró foszlány sem villant fel elmémben.

Néztem a testemet eltakaró piszkos hálóinget és annak feliratát, amin csak betűk voltak, mik egy nevet alkottak. Semmi mást. Számomra nem jelentettek semmit sem.

Vajon én lennék az? Mary Alice a nevem? Egy elmegyógyintézet? Biloxi? Miért zártak be? Hogy szöktem meg? Ki vagyok? Ki az a Mary Alice…

Kérdések százai cikáztak fejembe, amitől üresség és bénító félelem ragadott el. Rohanni kezdtem, ahogy csak bírtam. Szinte észre se vettem milyen gyorsan haladok el a fák mellett, amik egybefolyó csíkokká váltak a sebes iramtól. Megrémültem és csak menekülni akartam mindentől, ami egykor voltam. Mindentől, ami most vagyok és mindentől, amivé válhatok. Egy pillanatra megtorpantam és nekidőltem egy fának. Kezemet ökölbe szorítva ütöttem számtalanszor az öreg fenyőnek. Az eső egyre jobban esni kezdett, az ég teljesen sötétté vált és a szél is feltámadt. Nedves ruhámtól kirázott a hideg és nagyon fáztam. A hűvös északi szellő kellemes, édeskés illatot hozott, amitől a torkom égni kezdett és erős zihálásra késztetett. Zavartan néztem körbe, de nem láttam egy virágot, sem amitől a finom odor származhatott volna. A természet néma volt és zord. Halk pihegésemen kívül, semmit se hallatott a hatalmas erdő.

Ismét futásnak eredtem, ösztönösen követve a mámorító aromát, ami az orromnál fogva vezetett vakon.

Másodpercek töredéke alatt hatalmas távot tehettem meg. A környezetem egyáltalán nem hasonlított ahhoz a helyhez ahol az előbb megálltam. Itt már nem nyújtóztak magasra az öreg fenyők, helyettük sokkal barátságosabb, élénkebb bükkfák lombkoronái uralták az eget.

Apró, finom léptekre lettem figyelmes. Megtorpantam és visszatartottam lélegzetem. Szemeimmel kerestem a zaj forrását, mígnem megtaláltam. Egy kistermetű, mély karamella barna szőrű, gombszemű őz legelészett félénken a gyér aljnövényzetből. Pici füleit idegesen mozgatta, hallgatózva nem közeledik-e veszély. Teste megfeszült akár a húr, amit túl feszítenek. Ugrásra készen állt. Csendben eszegetett, tekintetében a rémület tükröződött mitől egy pillanatra én is megijedtem. A torkomban a kínzó érzés még jobban felerősödött, és rájöttem: a számomra ellenállhatatlan illat a kis legelésző állatból jött. Szemügyre vettem részletesebben az őzet. Hátán finom árnyalatú apró pettyek díszelegtek… tehát az őz még fiatal volt. Merev testtartásomból lassan elernyedtem mire ő felkapta fejét és megrémült. Lábai remegtek, szeme csillogott akár a zavartalan víz tükre. Tettem egy lépést felé ő pedig futásnak eredt. Kecsesen szökkent egyet és cikázva menekült egy tisztás felé. Léptei gyorsak voltak és kifinomultak. Irigyeltem áramvonalas testét, tökéletes mozgását, és amit a leginkább a sok közül: a szabadságát. A szél vadul feltámadt és az orromat ismét megcsapta a mámorító odor. Az előbbi idilli érzetet hirtelen elborította egy ösztönből fakadó kínzó kényszer. Üldözőbe vettem az állatot. Villámként száguldva követtem őt. Kezemmel már nyúltam felé, de nem értem el. Kitért előlem. Éreztem, hogy szinte felrobban, a testem annyira vágyom arra a védtelen teremtményre. Hallottam, ahogy zakatol a szíve, és némán könyörög az életéért. De én nem tántorodtam el célomtól, nem érdekelt mit teszek, csupán az, hogy miért.

Erőteljesen megragadtam és a földre kényszerítettem. Halkan felnyikkant, szemei könnyesen ragyogtak. Egész testemmel ránehezedtem majd belémartam. Teste görcsösen rángott, ahogy egyre több éltető nedvet szívtam ki ereiből. Hirtelen elöntött egy mély érzés. Kellemes megnyugtató. Teljesen megrázta belsőmet. Keserves nyöszörgése rántott vissza a kábulatból a való világba. Már nem vakított el a vágy, már nem kerített hatalmába az ösztön. Hátrahőköltem és elszörnyedtem. Egy apró állat az életéért küzd, mert majdnem megöltem őt. Lassan elvérzik, s nem tehetek érte semmit sem, hisz én bántottam. Szemeim égtek, de könny nem szökött ki belőlük, némán zokogtam, legbelül, mélyen magamban. Vékony lábai remegtek és szívverése egyre lassult. Hosszú pillái nedvességtől csillogtak.

A távolban egy nagyobb termetű őz bukkant fel keserves hangot hallatva. Szemei olyanok voltak akár a mellettem szenvedő borjúnak. Lassan közeledett felénk továbbra is szólongatva a kisebbiket. De ő már nem felelt a hívó szóra. Elragadta az örök vadászmező. Kicsiny teste élettelenül hevert, körülötte mindenfelé vér.

A nőstény odaszaladt hozzá és nyalogatni kezdte véres fejét. Néhányszor orrával megbökdöste remélve, hogy felébred még borja, de mindhiába. Egy pillanatra rám nézett, szemeiben szívszorongató fájdalmat fedeztem fel. Ekkor jöttem rá, hogy a holtan fekvő őz az ő borja volt.